A FARKASEMBER legendája

A hó birodalma volt.
Mozdulatlanságba dermedő, hűvös, nyirkos rengeteg. Álmos fény életlensége simult a fákra, ahogy az összemosódott, kopott délutánból éjszaka lett. Tejüvegen keresztül látszódott a világ, ahogy az istenek a havat hosszú órák óta szórták. A fehér pelyhek eltakarva az ösvényt, kavarogtak, táncoltak a levegőben.
A lovasok már az orrukig sem láttak. A menet nem tudott rendesen haladni, a herceget szállító
hintó el-elakadt a néha lábközépig érő hótakaróban, a lovak nyugtalankodtak, s a rajtuk ülő katonák is aggodalmasan tekintettek az erdő mélyére.
Hatalmas, hófelhőkbe vesző öreg fák voltak mind a két oldalt az ösvényt övezve, mögöttük pedig a jeges rengeteg rémisztő csendje honolt. Hiába adott némi fényességet a leesett hó, az erdő fenyegető sejtelmességgel kezdett beleveszni a leszálló éjszaka sötétjébe.
A lovasoknak olyan érzése volt, mintha a fák el akarnának bújtatni előlük valamit. Olyan helyen jártak, ahol azelőtt még sohasem, ahol a legendák ismeretlenek voltak számukra, s még egy katona is lehet annyira babonás, hogy tévképzeteket gyártson magának ilyenkor.
Kéttucatnyian lehettek, elől tíz, hátul talán még ugyanennyi fegyveres kísérő és az ellátmányt szállító szekerek a rajtuk kucorgókkal, mind díszes ruhában – gazdagon, ahogy egy herceg katonáinak és szolgálóinak kijár. Középen, a lovasoktól védve ott bukdácsolt a hintó, akár egy tengeren hánykódó ladik, rázkódva az út rossz minősége, a hótakaró alatt rejtező apró mélyedések miatt.
A hó csendesen, szakadatlanul esett. Látszólagos nyugalom és némaság fagyott az erdőbe, semmi sem mozdult, semmi sem hallatszott, csak a lovaikkal és az időjárással kínlódó katonák hangjai.
A herceg a hintó biztonságában békésen pihent; hosszú és fáradságos napja volt. Bár pompás öltözetén nyoma sem volt annak, hogy gazdája min ment keresztül aznap, a fiatal férfi szemei alatt rangjához nem illő karikák görbültek. Vékony, csinos bajsza nyűgösen kókadt lefelé, hosszú, szép haja most csapzottan és rendezetlenül simult oldalra. Egyedül ült odabenn, magányosan és elgondolkozva. Nyomasztotta valami, sokkal jobban gyötörte a lelki fájdalom, mint a testi fáradtság.
Hosszú utat tett meg a birodalom központjából, hogy eljusson ide, a messzi határvidékre, ahol a tél sötét hónapokra beköltözik a hegyek közé, s csupán egyetlen célja volt ezzel az úttal: feleséget szerezni magának. Nem is akárkit.
Régóta tudta, hogy ha végül enged apja akaratának, s házasságra adja a fejét, csak ezt az utat választhatja. Csökönyös érzései azt súgták neki, képtelen lenne bárki mást szeretni, csak azt a lányt, akit már gyermekkora óta ismert, mégis csak akkor szeretett belé, amikor a lány apjával elhagyta az udvart, és ide, e messzi tájra jött.
A herceg bejelentette elhatározását, azonban hiába volt határtalanul boldog mindkét apa, hiába készültek pompás esküvőre, a leánykérés meghiúsult. Nem a herceggel volt baj, hisz gazdag, nemes lelkületű férfi volt, aki sok hölgy szívét megdobogtatta már.
Mind jól ismerték az ellenség karmai közt is hősiesen harcoló, s ha kell, az utolsó véréig is állva maradó hőst, látták magukban a rettenthetetlen diplomatát, az országáért aggódva merengő államférfit. S ehhez csak hozzátettek a mesék fabrikálói, akik már a herceg életében utolérték alakját, és elvágyódó női szíveknek regéltek fáradt alkonyon.
Előtte állt a jövő, mögötte volt a múlt minden dicsősége, és övé volt a jelen is. A birodalom örököse volt. A császár egyetlen fia, egyetlen gyermeke.
A kudarc miatt nyúzottan, meggyötört arccal meredt maga elé. Még az odakintről beszűrődő hangokat sem figyelte, pedig azok arról árulkodtak, hogy a karaván nincs messze attól a pillanattól, hogy végleg elakadjon a hóban. Kétségbeesett, ideges ordítások, parancsoló hangok zavarták fel a hóesésben alvó erdőt.
A herceg azonban nem foglalkozott ezzel. Csak a lányra gondolt. Arra a lányra, akinek bánkódó apját alig fél napja hagyta ott. A lányra, aki alig egy napja kosarazta ki őt. Életében először valaki visszautasította, és most a kínzó és égető belső fájdalom mellett a hitetlenség is erőt vett rajta. Hogy történhetett ez? Vele, aki még csak gondolni sem gondolt soha arra, hogy ehhez hasonló akár egyszer is előfordulhat.
Ott állt a büszke apa mellett, szívében a biztos győzelem ajándékával, azzal a kis örömmel, amit a könnyen megszerezhető dolgok elérése nyújt, majd egyik pillanatról a másikra egy rémálomban ébredt és tért magához. Az értetlenség és a kilátástalanság rémálma volt ez.
Hiába utazott hát annyi, de annyi mérföldön keresztül, sárban, esőben, tikkasztó szárazságban, hóesésben, hosszú heteken keresztül a túl forró ősztől egészen a téli időszakig. Hiába volt minden reménykedés, vágyakozás, mert célját végül nem érte el.
Apja sokszor mondta neki azt a családi bölcsességet, hogy légy a legjobb, de ne légy senki. Most úgy érezte, távol van attól, hogy e bölcseletnek megfeleljen,
Odakint elhallgatott az ordibálás, és ha az eddigi hangzavar nem idegesítette a herceget, hát erre a gyanús csendre odafigyelt. Hirtelen az egész hintó megrázkódott, mintha egy eddigieknél is hatalmasabb lyukba szaladtak volna fakerekei. A szerkezet nyikorogó sóhajtással állt meg, szinte végkimúlva.
A kocsis idegesítően rikácsoló hangja terhelte a levegőt, ostorral próbálta a lovakat jobb belátásra bírni, de azok akármennyire is erőlködtek, a hintó nem mozdult. Sőt, egy utolsó rántásnál a kettétört fa recsegésének reményvesztett hangja hallatszott. A hintó kerekei eltörtek, s az egész szerkezet a földre zuhant, felkavarva a szűz hóréteget.
A herceg elkerekedett szemekkel kapaszkodott odabenn.

A hóesés a percek múlásával erőteljesebb lett, úgy hullottak alá a pelyhek, mintha egész éves kimaradásukat kellett volna bepótolniuk. A tél elején régóta nem esett már ennyi hó, még itt, a határvidék magasabban fekvő részein sem.
Lassan fél napja már, hogy megállás nélkül zuhog, beborítva fákat, gyöngéd formákat képezve az aljnövényzeten. Nappal csodaszép volt látni a tájat, ahogy néha kibukkan a felhők és páratengerek közül, mialatt odabent, a kastély melegében, a halkan ropogó tűzhelynél a kintről érkező emberek mulatságos történeteket mesélnek egymásnak.
Volt szó mindenről, amiről egy fantáziadús elme mesélhet. Szörnyek, hálátlan emberek, megbékélő szerető – és szó volt olyan legendáról, amit legszívesebben el se mondtak volna, ha a herceg nem kéri meg azt az öreg szolgát, aki egyszer egy félmondatban utalt valamire, s ami nem hagyta nyugodni a trónörököst. Anyjától örökölte a kíváncsiságát és mérhetetlen
tudásszomját, apjától pedig az erőt és furfangot a néma nyelv feloldására.
A gróf, a lány apja nem tűrte a babonákat, így a hercegnek nem volt könnyű dolga a szolgával, de végül sikerrel járt.
A szolga óvatosan körülnézett, s amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak, belefogott a farkasember történetébe, aki évszázadok óta szenvedéseket okoz az itt élőknek, leginkább az erdőben elzártan élő parasztoknak, akik teliholdkor mind elsáncolják magukat szegényes viskóikban, s reszketve várják a napfelkeltét.
A farkasember hosszú évszázadokkal ezelőtt csapott le először a határvidéken. A legenda szerint elűzték, s ide, a világ végére menekül egyikük, ahol vérvonala azóta sem szakadt meg. Leginkább a falusiakat fogyasztotta szép számmal, s úgy tartják, hogy amikor a vérfarkas szerelmes lesz, a kiszemelt áldozatot magával viszi, és vérfarkassá változtatja, aki nem tiltakozik ez ellen, lévén a vérfarkasok mind csodásan szép teremtmények, mikor nem csúnya, koszos és bűzös bundájukat hordják. Így hát a szerelmes lány átalakul, utódot nemzenek és a kisfiú – hogy miért mindig kisfiú, arról nem szól a fáma – felnövekedvén ugyanúgy párt választ magának, ugyanúgy átváltozatja szerelmét, s a körforgás mindaddig tart, amíg valaki meg nem öli a vérfarkast.
A hercegnek, kimászván a féloldalt földre borult hintóból, ez a történet jutott az eszébe. A farkasember téli éjszakákon egyedül bolyong a hóval borított erdőben; áldozatra les.
A rengeteg az út két oldalán sötéten, vészjóslóan várakozott, mintha ő maga is egy vérszomjas szörnyeteg lenne, mely csak arra vár, hogy bekebelezzen valakit. A herceg megigazította félrecsúszott ruháját, felhúzta kesztyűjét, és bal kezével megtapogatta hüvelyében pihenő kardját. Megnyugtatta, hogy nincs egyedül, hogy ha baj van, fegyverére számíthat. Jó vívó volt, nem sokan győzték le, akik megtették, mind úgy vélték, sosem volt nemesebb ellenfelük nála.
A herceg belebámult a hóesésbe, s az utat kereste, amit bizony meg sem talált volna, ha nem látja, a veszteglő karaván melyik irányba tart. A lámpások világítottak, néhányat egy-egy lovas tartott magasan a feje fölé, kettő pedig a kocsira akasztva ontotta magából az értékes fényt.

 

A szél dermesztő hideget hozott, a meleg hintóból érkező herceg pedig belevacogott a csontig hatoló fagyba. Arcába mintha ezer tűt szúrtak volna, lába elkezdett megdermedni, bőrkesztyűjén pedig azonnal keresztül fúrta magát, és éles fájdalommal belecsípett ujjaiba a hideg. Egy társaitól eltérő lovas bukdácsolt oda a herceghez. A katona kétségkívül parancsnok lehetett, ezt büszke testtartása és ruházata is elárulta, de a hóval neki is és lovának is meg kellett birkóznia. Nagy nehezen, ütemtelenül botladozott a herceg mellé.
-Felség, tábort kell vernünk éjszakára! A hintót nem tudjuk megjavítani napfelkelte előtt, az emberek pedig fáradtak.
A katona jól bebugyolált arca mögül vastag gőzpamacs füstölgött. A herceg aggódva tekintett hátra, arról, amerről jöttek.
-Rendben, Wilfriede! Küldjön vissza a kastélyba egy futárt és kérjen segítséget.
-Megtettem, felség, de ilyen időben az legalább félnapos út. Fel kell vernünk a sátrakat!
A zord idő miatt a hercegnek el kellett takarnia a szemét, ha látni akart valamit. Rájött, hogy nem sokat gondolkozhat, mert állva megfagy mindenki.
-Tegyétek, de nekem jó lesz a hintóm is!
-Felség, egyre hidegebb lesz, nem fogja kibírni odabenn!
A herceg beleegyezően bólintott, Wilfriede pedig kiadta a parancsot. Nem jó jel, ami történt. Itt, védtelenül, egy erdő mélyén, ráadásul az út kellős közepén. Akármi történhet, könnyű prédák ezekkel a lámpásokkal, még ha messzire nem is látszódik el a hóesésben a fényük.
Wilfriede hangja ébresztette fel gondolataiból.
-Felség, beküldtem néhány katonát az erdőbe, hogy körülnézzenek. Nem táborozhatunk az úton!
-Nem lenne szerencsés bemerészkedni az erdőbe!
-Tart valamitől, felség?

 

A herceg visszagondolt a kastélyban hallottakra, és hiába figyelmeztette legbelül egy hang, hogy ne hallgasson falusiak képzelgéseire, nem szívesen ment volna be a fák közé. A fojtott veszély bűze áradt onnan, ha jól beleszimatolt az ember a levegőbe.
-Az úton sem szívesen maradnék, de inkább itt, mint hogy bemenjek az erdőbe.
Wilfriede a karaván eleje felé mutatott, egyenesen bele a hóesésbe.
-Johann úgy emlékszik, hogy előrébb kiszélesedik az ösvény, és egy kisebb rétbe torkollik! Ha igaza van, és felségednek megfelelő, tábort verhetünk ott is!
-Jó lesz, Wilfriede! Köszönöm!
Wilfriede jóleső hálával hajolt meg lova nyergében.
A herceg előrébb merészkedett a lassan térdéig érő hóban, s arra gondolt, miért nem tudott elbúcsúzni Tőle. Hiába kérte, hogy utazása előtt keresse még fel, hogy erőt adhasson neki pusztán látványával a hosszú és fáradtságos úton, a lány nem jött el, és a szobájában se volt.
Ennyire irtózott tán tőle? Ennyire másképp néz rá azóta, hogy elmondta, mit érez iránta, hogy elmondta, régi barátságuk az ő szívében szerelemmé szépült?
A lovuk nyergében ülő katonák mind meghajoltak, amikor elhaladt mellettük, egyikük ezután kivált a sorból és követni kezdte, jól feltartva a lámpását.
-Felség, szüksége lehet fényre!
Majd leszállt és lovát otthagyta az egyik katonánál.
-Mutasd az utat, Johann!
A lovas döcögős léptekkel elindult, a herceg pedig követte. Nehezen haladtak, minden lépésért keményen meg kellett küzdeniük, és úgy tűnt, útjukat nem is koronázza siker. Az ösvény nem akar szét- nyílni, ugyanolyan szűken haladt, mint visszább, mígnem a katona észre nem vett valamit. Előremutatott reszkető kézzel, és a herceg is észrevette, hogy ritkulnak a fák.

 

Addig taposták a havat, míg végül el nem érték azt a kis tisztást, amiről a katona beszélt. Az út itt kiszélesedett, de csak jobb oldalt, ezzel szemben az út bal oldalán az erdő továbbra is ott nyújtózkodott ősöreg fáival az ég, s a hófelhők felé. A mező végét már nem látták a hóesés miatt, de elég nagy lehetett ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek rajta a katonák és a herceg sátra.
A herceg dideregve biccentett Johann felé.
-Itt jó lesz! Siessünk!
-Igenis, felség!
A lovas hátraordított, de a karaván irányából senki sem felelt. A hóesés elvitte a hangját, vagy ha odaát meg is hallották, hát az ő hangjukat térítette el az éjszaka sötét páncélja.
A katona tanácstalanul pillantott a hercegre.
-Ideje visszatérni a karavánhoz, felség!
A herceg bólintott, kezeit a szája elé emelete és meleg levegőt lehelt közéjük, majd elindult.
Egyre sűrűbb lett az égi áldás, kezükkel végig arcukat eltakarva voltak csak képesek elviselni a hószakadást. A katona magasra feltartva a lámpását egyensúlyozott, a herceg pedig figyelve, óvatosan haladt mögötte, miközben talpa alatt a hóréteg kellemesen ropogva süppedt be minden egyes lépésénél.
Az első üvöltés ekkor hangzott fel.
Egészen közelről, a fák közül csapott bele a csendbe, s a herceg és a katona egyszerre dermedt mozdulatlanná. Kegyetlen, vérszomjas üvöltés volt, nem jöhetett embertől.
-Hallottad?
-Igen, felség – reszkette Johann. – Csak nem a többiek? Wilfriede parancsnok néhányukat beküldte…
-Ez nem ember volt!
Johann összerezzent.
-Akkor mi, felség?

 

-Reméljük, csak egy farkas!
Johann idegesen bámult a fák felé, de már azok is csak kis időközönként látszódtak a lámpás fényében.
-Jobb lesz, ha megyünk, felség! Itt nem vagyunk biztonságban!
-Az erdőben sehol sem vagy biztonságban, Johann! Ezt jegyezd meg!
A katona csuklott egyet, és nagyot nyelve indult el a karaván felé. Fárasztó volt a hóban lépkedni, főleg úgy, hogy sem ruhájukat, sem csizmájukat nem erre a célra készítették. A herceg már érezte is, hogy lábujjait már elkezdte megkeményíteni a fagy. Fájdalmas, dühítő érzés volt. Az ujjak elkezdtek meggémberedni, a csizma képtelen volt melegen tartani a lábat, így az, amikor átnedvesedett, szép lassan jéghideg kelepcébe zárta a herceg lábfejét.
Johann sem érezte magát valami fényesen, egyfolytában a lába elé nézett, mintha attól félne, hogy akármelyik pillanatban áteshet valamin. Lámpása is egyre mélyebbre került, lassan már a két férfi derékmagasságában világította meg körülöttük a tájat.
-Mit csinálsz, Johann? – kérdezte összehúzott szemöldökkel a herceg, mire a másik úgy
emelte fel tekintetét, mintha álomból ébredne.
-Biztos hogy jó felé megyünk, felség?
A herceg megtorpant, és a düh éles fájdalma hasított belé.
-Nem lenne jó eltévedni, Johann, remélem tisztában vagy a helyzetünkkel!
-Tisztában, felség, de a nyomainkat nem látom!
-Ilyen hóesésben nem is fogod!
-Valaminek mégis kellene itt lennie, felség! Annyi idő alatt nem tűnhettek el a lábnyomaink! Friss a hó, mélyen belesüppedtünk, ha csak kicsit is, de látszaniuk kellene.
A herceg körülnézett, de magában szinte nevetett, gúnyosan mosolygott, mert a hófüggönyön kívül nem látott semmi mást.
-Ha rosszul fordultunk, akár a tisztás felé is indulhattunk, és akkor órákig bolyonghatunk még, amíg megtaláljuk a kiutat!

 

-Ha megtaláljuk, felség!
Hangok szűrődtek feléjük. De egyikük sem tudta, honnan, melyik irányból. Csak az elfojtott, lehalkított foszlányokat fújta feléjük az időnként felerősödő szél.
-Te menj vissza, Johann, én előrefelé indulok! Aki megtalálja őket, elindul a másikért.
-Ez nem jó ötlet, felség, ha nem sértem meg vele!
A herceg szikrázó szemekkel fordult az ijedtében megnémult katona felé.
-Akkor mondj valami mást, mert nekem csak ez jut eszembe.
A katona arca elvörösödött, és nemcsak azért, mert a hideg megcsípte. A herceg dühösen csettintett a szájával.
-Mennyit mehettünk, amíg elértük a tisztást?
-Ötven lépésnél nem többet, felség.
-Remek. Ha száz lépés után sem találod őket, fordulj vissza, és keresd más felé.
-Végérvényesen el fogunk tévedni, felség, és csak egy lámpásunk van!
Az ordítás újra felharsant, de ezúttal már a hátuk mögül. A katona összerezzent, és a távolba pislogott halálra vált arccal. Az üvöltés ellenállhatatlanul szakított utat magának a hóesésen keresztül, s olyan közelről jött, hogy mind a ketten hátrálni kezdtek, s kivonták kardjukat, majd a sötét irányába tartották hegyét.
De a sötét mindenhonnan körbefogta őket, úgy ölelte át mind a kettejüket, hogy bárhova is fordulhattak volna, akármelyik oldalról jöhetett volna a veszély.
Támadjon, aki mer, gondolták, ám félelmük nagyobb volt harci kedvüknél.
-Azt hiszem, felség, arra nincsenek! – mutatott az ordítás irányába a katona.
-Szerintem sem!
Valami elsuhant a sötétben előttük. Egyszerre ugrottak egyet hátra, a katona pedig felordítva kezdett menekülni. A herceg egy pillanatig várt, s a hóesésbe vesző Johann után nézett, majd ő is menekülőre fogta a dolgot.
-Johann! Állj meg!
Johann azonban ha meg is állt, a herceg hiába futott pontosan arra, amerre a katona, nem találta meg a férfit. Elnyelte, magába szippantotta a sötét. A herceg körbenézett néhány fullasztó lépés megtétele után, de csak állandó társait, a hópelyheket látta.
Ekkor már kibírhatatlanul fázott, léptei darabosak lettek, kezeit olyan szűken kulcsolta össze mellkasán, amennyire csak tudta. Arcán, a sapka alól kilógó hajszálakon megtelepedett, megolvadt, majd meg is fagyott a hó. Ruhája lassan átázott, s az eddig melegítő, de nem az északi télhez készített ruha most jégbe fojtotta a herceget. A szél szinte átfújt a testén.
Esély sem volt rá, hogy a hóesés enyhülni fog, és a herceg tanácstalanul pislogott minden irányba. A lámpás Johann-nál maradt, a herceget teljes sötétség vette körül, és tudta, ha egy órán belül nem találja meg a többieket, megfagy, hacsak előbb fel nem falja az a valami.

Oldal: A Farkasemberek!
Mindenkiben lakozik egy BOSZI!!! - © 2008 - 2024 - boszitan.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat